Hogy ki?

Hogy ki Laci? Erre a kérdésre évek óta keressük a választ. Nézzük az ellenkező irányból!

Az a pasas, aki Faust-i alkut kötött és most olyan hurkás mellényben luxus sportkocsit vezet, nem Laci. (De még lehet.) Az a lány, aki kiszőkítette a haját, felpumpálta a melleit és most terepjáróval manőverezik a pláza mélygarázsában, nem Laci. (De még ő is lehet, esetleg.) Az a tetovált öreg rocker, aki ma már főzőcskézős vetélkedőben bohóckodik, nem Laci. (Illetve dehogynem, csak nem tudja.) Az ügyvédnő pedig, aki hol talárban, hol olyan gyászhuszár-szerű izé kabátban próbálja a helyes utat mutatni, élére állni a tömegnek, úgyszintén nem Laci. (És még ő is simán lehet.)

Laci ott van a tömegben. A tömegben sok-sok átlagos Laci van ott, korra és nemre való tekintet nélkül, mindenféle problémákkal és bizonytalanságokkal, kérdőjelekkel, de nem lehet mindenki Laci! 

Valamiért legtöbbjük kitalál magának valami menekülőutat. Prozac meg Xanax helyett. Például vannak zenekarban játszó Lacik. Meg vannak fotózó, videózó, festő Lacik. Prózaíró Lacik is vannak. Amikor ezek az alkotó Lacik valahogy összekerülnek, abból lesz a Laciék. Képbe, hangba, szövegbe menekülnek a kozmikus magány elől, aztán a többi Laci esetleg magára ismer és jön velük. Velünk.