VOLT OSZTÁLYTÁRS

  

Ha már úgyis kötelező az iparkamarai tagság, Laci hagyta magát rábeszélni, hogy a befizetett éves tagdíja fejében részt vegyen egy munkareggelin, ahol a rendezők a gazdaság kifehérítésének kétségbe vonhatatlan eredményeiről helyeztek kilátásba kötetlen beszélgetést.
    „A pénzemért legalább ehetek egy reggelit, ez is valami. Csak a kávé legyen tisztességes - ha már a gazdaság állítólag az.”
    A program reggelén persze résen volt, időben végiggondolta, hogy a megadott címen fellelhető külvárosi vendéglő mint helyszín talán másodosztályúnak tekinthető, jobb lesz otthon kávézni, a kotyogóssal lefőzve egy dupla feketét.
    Másfél óra múlva a káposztásmegyeri étterembe lépve minden aggodalma beigazolódott. A reggeli megidézte a régi SZOT-üdülőket, a helyiséget percekkel kezdés előtt nyithatták ki, áporodott levegőjű, koszlott hodálynak tűnt a terem, valószínűsíthetően a kávé is valami büféasztali lötty. Ekképpen a helyszín felmérésével gyorsan végzett, érdeklődése a kamarai szaktársak felé fordult. Végigpásztázott az arcokon és megállapíthatta, hogy mindenki megvan. Csupa jól ismert karakter, nincs min meglepődni: toprongyos kényszervállalkozó, aki fontosságát látja bizonyítottnak, ha megjelenik ilyen alkalmakon; jómódú, idősödő üzletasszony, illetve a kísérete, a fiatal és jéghideg, modern üzleti tudományokban bizonyára jártasságot szerzett marketing szakos lány; ötvenes kolléga lycra pólóban, arany karlánccal a csuklóján, feltűnően keresve a fiatal marketinges nő közelségét, persze hiába; kisportolt felsőtestű kopasz vállalkozó sok tetoválással, igen harsány beszédű, a jó ég tudja, melyik ágazat képviseletében, és így tovább.
    „Inkorrektül sok az az ötezer forintos tagdíj! Mit keresek én itt?”
    Már épp feltette magának ezt a kínos kérdést Laci, amikor megakadt a tekintete egy ismerős alakon. Az ő öltönye különb volt, mint a kényszervállalkozóé, a haját olyan formán hordta, mint manapság minden menő férfi húsz és ötven között, feltéve ha van még haja, és az is feltűnő volt, hogy az inggombjai pont olyan kontraszt színűek voltak, mint a gallér alatt futó finom csíkozás. A karórája tűnt a legdrágább darabnak, eleve hatalmas volt és a számlápján át lehetett látni a szerkezetét. Laci úgy mérte fel, hogy csak az óraszíj árából vehetne egy telephelyet a Dél-Alföldön. Nem tévedett.
    - Csak nem...? - fordult felé váratlanul a nagyon gazdag illető.
    - Na ne! El sem merem hinni - fogott kezet Laci a valaha volt gimnáziumi osztálytársával, mert végig ismerős volt az arca, de a hangja alapján azonnal beugrott. Ő az, Eddi, aki érettségi után azzal lepte meg az évfolyamot, hogy nem a Műegyetemre ment, hanem matematikus lett a TTK-n.
    - Álmomban nem gondoltam rá, hogy itt találkozunk - kezdte a rövid beszélgetést Ede -, épp egy ilyen parasztvakításon. Hogy kerülsz te ide?
    - Ahogy te is, gondolom - váltott Laci önironikus hangnemre - jöttem, hogy engem is vakítsanak.
    - Pardon. Én vagyok az előadó.
    - Aha. Ez esetben én meg...
    - Lacám, bocsáss meg, öt percen belül kezdünk, de ezt a beszélgetést folytassuk a szünetben! Vagy tudod mit? Megadom a számomat, hívj fel és ebédeljünk együtt.
    Ede ezzel eltűnt egy ajtó mögött. Laci szemügyre vette a névjegyet, amit az előadó a mutató- és a középső ujja közé véve, egyetlen stílusos mozdulattal fordított ki a Zegna öltöny belső zsebéből.
    „Hűha! Professzor, tiszteletbeli nagykövet, borlovag. És valami konzulting cég tulajdonosa. Ellenszenves, de kíváncsivá tesz. Maradok.”
    Így is történt. Laci végigszenvedte a „parasztvakítást”, ahol a régi osztálytársa tökéletes átláthatóságról, elektronikus közbeszerzési rendszerről, a korrupció következetes leépítéséről tartott előadást és számokkal bizonyította, hogy milyen nagyon jó nekik, magyar vállalkozóknak, hogy megannyi forrásból lehet természetesen az adminisztrációs terheket a minimumra szorítva pénzekhez jutni, a kamatkörnyezet pedig...
    - A monetáris politika jóvoltából barátaim, a kamatkörnyezetre és a finanszírozási lehetőségekre egy kifejezésem van. Én vezettem be. PP! Tudják mit jelent? Pénzügyes-Paradicsom. És ezt nem kormányzati vagy jegybanki főkutyaként mondom. Én is a magam cégét viszem, kamarai tag vagyok, éppúgy, mint Önök. Sok sikert kívánok!
    A munkareggeli végén ez az optimista ember nagy lendülettel elrohant, de még volt pár szava Lacihoz, aki épp dörzsölte a megvakított szemeit.
    - Lacám, hívj! Bármikor - majd bepattant egy lapos, nyitott sportkocsiba, ránézett a káprázatos Vacheron Constantin órájára és elrobogott.
    Pár héttel később Laci úgy döntött, tesz egy próbát. Az ilyen felületes milliomosok általában nem is szoktak emlékezni az útjukba csak úgy véletlenül akadó érdektelen figurákra, múltbéli kísértetekre, elvakított parasztokra, de hátha komolyan mondta, hátha kölcsönös a kíváncsiság és egy jó beszélgetés még abszolválható. Felhívta hát Edét és simán ment minden. Egy bisztró előtt találkoztak Budán, de Eddi az utolsó pillanatban meggondolta magát és felajánlotta, hogy mutat egy igazán nem hétköznapi helyet a Belvárosban, a kettes villamos vonalán. Átmennek kocsival, neki mindig van ott parkolóhelye. Így történt, hogy Laci beülhetett a nyitott sportmercibe és átgurulhatott a Margit-hídon. Útközben érdekes élményben volt része. Egy fiatal pár ölelkezett a Sziget magasságában, a fiú háttal a forgalomnak a Duna felé, a lány a korlátnak támaszkodva. A fejét a srác vállára ejtette, szerelmesen beszívta a fiú és a Duna mindenféle illatait, és titokban a lassan haladó autók után fordulva alaposan megnézte magának a kocsiban ülő két középkorú pasast.
    „Baszki, engem így még nő nem bámult meg, pláne nem egy húszéves. Értem már, minek kellenek ilyen autók.”
    Ám Ede mindebből semmit nem vett észre.
    - Ugyan, Laca, megszoktam már - magyarázta. - Csak nem gondolod, hogy azért van ilyen kocsim, mert ezzel kell csajoznom?
    - Jó, persze. Nem ezért. De miért? Nem tudod kihasználni a városban.
    - Tudod hogyan csajozok? - kezdte mesélni, nagyvonalúan továbblépve a versenykocsi és a városi használhatóság kérdésén. - Tanítok az egyetemen. Tudják, hogy gazdag vagyok, befolyásos - és kurva okos. És az okos fiatal csajoknak ez a kombináció nagyon bejön.
    Míg erről részletes beszámolót tartott, fél kézzel forgatta a volánt és lefordult a Kossuth tér felé. Laci magában ezt énekelte:
    „Egy gyűrűjéből mind a ketten gondtalanul évekig megélnénk.”
    Az ebéd közben aztán kiderült, hogy a magabiztos, szuper-intelligens milliomosoknak is vannak problémáik. Ede valóban az eszéből gazdagodott meg. A tanszéken kipécézte a legtehetségesebb diákokat és az irodája matematikai modellezést végez velük olyan ügyvédi irodáknak és tanácsadó cégeknek, akik közbeszerzéseket írnak ki a megrendelő állami vállalatok számára.
    - Te is tudod - magyarázta egy grillezett fürj felett -, hogy a beszerzési eljárásokat paraméterekre súlyozzák. Nekünk az a melónk, hogy olyan képleteket készítünk egy adott eljárásra, hogy a súlyozás szerint annak generálódjon a legmagasabb pontszám, akire ki kell írni a tendert. Nem az van, hogy kilóg a lóláb, tudsz követni? Rohadt hosszú és bonyolult értékelési képlet adja ki az eredményt, ez a lényeg. És mi azt a képletet úgy írjuk meg, hogy a leendő győztes előnyös paramétereire essen kellően nagy súlypont. Hogy ikszipszilonnak jó legyen. Csak neki. Mindenki azt hiszi, tök tiszta a rendszer, bárki indulhat, ami igaz is, de a matek sehogy nem fog kijönni nekik. Ennyi a sztori.
    - Ez eddig oké, értem, miből van az AMG Merci meg az a francia nevű óra. De mi a gond?
    - A gond az, hogy kegyvesztetté váltam, kidobnak a szemétbe. Ugyanis a matematikus kisgecik a fejemre nőttek. Elvesztettem a kontrollt. Elkezdték úgy készíteni a képleteket, hogy nem azok nyerték a nagy megbízásokat, akiknek kellett volna. És senki nem tudott belenyúlni, bassza meg! Hirtelen nem a nagymenők kapták meg a nagy állami projekteket, hanem a legalkalmasabbnak látszó aspiráns. Hatalmas botrány lett.
    - Bocs, de ez eddig egész jó sztori - röhögött Laci -, pont arról szól, amiről ott a külvárosi étteremben papoltál. Esélyegyenlőség, Pénzügyes-Paradicsom, prosperáló magyar vállalkozások. Megvan?
    Ede letette az evőeszközöket és komoly, pont olyan megkérdőjelezhetetlenül hiteles képet vágott, mint az előadásán.
    - Nincs igazad. Nincsen. Amúgy is ezek a vállalatok csinálják meg a munkákat, így is, úgy is. Hiszen náluk a szakértelem, az eszközök, a rutin. Legfeljebb alvállalkozóként, vagy konzorciumi partnerként. Nekik így is jó. Na de gondolj a nemzeti nagytőkére, a hazai vállalkozásokra, nekik mi maradna, ha mi nem lennénk? Ez szabadságharc, Laca! És valakik most ellenforradalmat csináltak.
    - És mi van velük most? Nyilván nem a beosztottaid már.
    - Mi lenne? Hármat találgathatsz! Saját céget csináltak.
    - Értem már. Az gáz. Most ők csinálják ugyanezeket a melókat helyetted. Kifúrtak és övék lett a nagy lé.
    - Hát nem! Párbajra hívtak, Laca! Kinyírnak. A cégük azzal foglalkozik, hogy az én irodám által alkotott súlyozási képleteket egy óra alatt megfejtik és egyszerűen segítenek a pályázóknak úgy megírni a tendert, hogy legyen esélyük nyerni. Az az egész kezdeti idő, amit nálam azzal töltöttek, hogy meghekkelték a közbeszerzéseket, csak reklám volt. Megalapozták a hírnevüket. És most abból élnek, hogy túl jól ismernek. Megfejtik a feladványaimat és a klienseik vagyonokat adnak ezért. És viszik az állami melókat meg az uniós lóvét a hatalom emberei helyett. Tragédia!
    - Hát, nem tudom... - hümmögött Laci. És eszegette a desszertet, belül pedig megszakadt a kárörömtől. Mert professzor, vitéz, nagykövet, borlovag Eddi a sírás határán panaszkodott, ömlött belőle a keserűség áradata, a megszégyenültség és a megalázottság, ami csak akkor hagyott alább, amikor a pincér megérkezett a Mercedes kulcsával. Egy mélygarázsból állította elő a személyzet, ami kifejezetten a VIP vendégek számára volt elérhető.
    - Ede, a számla. És az autója, uram. Remélem, az ebéddel elégedett volt.
    „Beszarok! Név szerint ismerik a vendégeket.”
    Laci nem volt ilyen fényűzéshez szokva. A számla mellé a fizetőpincér két ajándék szivart mellékelt! Eddi mégsem volt maradéktalanul elégedett, és nem csak a közbeszerzések alakulásával. Felállt, a pincért bizalmasan átölelte és ezt mondta.
    - Tomikám, őszinte leszek: ez most nem volt nagy szám. Nem volt rossz, de nem ehhez vagyunk szokva. De nem baj. Ettől én még ide fogok járni. És tudod miért? Mert teljesen biztos vagyok benne, hogy fejlődtök. Semmi baj, nagyon szeretlek benneteket, fog ez menni - és tegeződve megveregette a pincér vállát.
    Azután Lacihoz fordult és megkérdezte.
    - Merre is mész, Lacám?
    - Hagyja csak, Ede. Nem érdekes. Sétálok inkább...