BOYS DON'T CRY

Nyolcvanban még sírt Laci december 9-én. Este sírt, pedig jó napja volt, előzőleg a Mikulás gitárpengetőket tett a csoki és a virgács mellé, amiből ő biztos lehetett benne, hogy a Jézuska már egy valódi gitárt fog hozni két hét múlva. Mi másért kapott volna pengetőket, hangszer nélkül semmi értelme, legfeljebb a tollasütőjét kaparászhatta volna velük, mialatt az Unitra magnóról szól a Hard Days Night. A kis műanyag lapok két napja mindig nála voltak, vagy az iskolaköpeny zsebében, vagy az asztalán, de mindenképp a keze ügyében. Gyerekként persze Laci nem olvasott napilapokat, a suli az utca végén volt, a rikkancsok hangja nem terjedt odáig a közeli aluljáróból. Este lett, mire az anyja cekkerekkel beállított. Rögtön a konyhába ment, lerakta a csomagokat és remegő hangon behívta a fiút. Laci akkor tudta meg, hogy John Lennon halott.

Évekkel később úgy érezte, tartozása van. Már létezett a Fekete Lyuk, az FMK, aztán jött a Tilos, már alig hallgatott Beatles-t és így utólag igazságtalannak tartotta, hogy Brian Jones-t és a többieket nem sirathatta meg. Próbálta leróni ezt az adósságot: gimnazista korában volt már gitárja, egy Jolana Galaxis, összegyűjtött rengeteg képet a rock nagy halottairól és teleragasztgatta velük a hangszert. De könnyeket már nem ejtett.

És ez így is maradt. Fiatal felnőttként Laci nemzedéke helyet követelt magának. Nagy tervekben nem volt hiány, az egész világot akarták megváltani és igazuk volt. Tették a dolgukat otthon, a munkahelyükön és a próbateremben is. A Jolana Galaxist meg a Vermona erősítőt Fender és Marshall váltotta, Ginsberg szövegeit elengedték, elkezdték megzenésíteni Tandorit és a négy negyed helyett gyakran páratlanokat ütött a dobosuk. Követhették egymást sorban az említésre méltó halottak, Laci és a kortársai nem hitték, hogy ők is sorra kerülnek, viszont természetesnek tartották az őrségváltást. Petri György meghalt. “Rettenetes hiány, de mit vártunk?” Évek óta ott volt nekik az új kortárs, Térey. Túl lehetett élni. “Különben is, van egy Esterházynk, mi bajunk lehet...” Ilyesmikkel nyugtatták magukat.

- Hallottad, meghalt Robert Smith?

- Hülye vagy! Soha nem fog.

Ugratták egymást ilyenekkel a régi barátok a kétezres években is, de csak röhögtek rajta, a Cure-nak mindegy, eleve élőhalottnak maszkírozza magát a frontember. Aztán Pestre jön és százötven perces koncertet játszik, életereje teljében. Laci legszebb éveiben végig úgy látta, hogy minden egyensúlyban van. Sokszor érték fájdalmas veszteségek, barátokat is elvesztett így vagy úgy, mégis ment minden tovább. De aztán túl sok év rohant el így, valami megváltozott.

Leginkább ő maga. Egyszer csak meghalt Lou Reed. Valahogy másképpen lett kényelmetlen a létezés. David Bowie, Leonard Cohen. Megmagyarázhatatlanul fogyni kezdett a levegő. Laci úgy érezte, pótolhatatlanok a veszteségek és egyre inkább pótolhatatlanok lesznek. Igaza volt. Jött a Hasnyálmirigynapló éve, nem csak hogy fel kellett dolgozni, de el kellett olvasni és végig kellett menni azon az úton, aminek a végén E.P. helyén csak annyi volt, hogy E.P. nincs már ott. Ez elfogadhatatlan, valami irreális dolog, természetellenes, nem része az őrségváltásnak. Esterházy után nem jön senki, nem jöhet! Cseh Tamás után sem. “Ne is jöjjön! Nem kell!” Ezt gondolta Laci.

- Mondd meg, ki a fene léphet a régiek helyébe? - kérdezte ez idő tájt a barátját, Dinit, akivel együtt szerették a Cure-t.

- Senki. Miért kéne egyáltalán?

- Azért, hogy a fiúk is tudjanak mutatni valamit az apáknak. Ne csak fordítva.

- Miért, most nem mutatnak semmit a fiúk?

- Miért, amit most mutatnak a fiúk, az valami?

- Azt nem mi döntjük el, Lacikám. 

- Jó, akkor pláne félek. Nem mi döntjük el, mert nem is értjük.

- Akkor majd könnyebben kopunk ki mi is ebből a világból, nem fogjuk annyira sajnálni magunkat. Gondolj erre, hátha könnyebb így.

Laci erre gondolt, de nem érezte, hogy ettől megkönnyebbülne. Kicsit terhére volt már az aggályaival a barátjának.

- És ha nincs igazad? - kérdezte. - Ha nem is más, hanem rosszabb? Ha kifejezetten szarabb jön?

- Azt látod? Térey szarabb? Ugyan már…

Erre meghalt Térey is. És Tandori Dezső. Laci még mindig nem sírt, de megszállta a kétségbeesés. Látta magát pár évtizeddel később, amint a dolgozószobájában ül a pasaréti Küküllő utcában. Padlótól mennyezetig ér a könyvszekrény, csak egy polcon nem könyvek vannak, hanem lemezek és a hifi. Itt gubbaszt egy fotelban akár egy panoptikumi viaszfigura, mozdulatlanul, olvas egy Hűlt helyem című kötetet, közben a Three Imaginary Boys-t hallgatja és emlékezik a múltra, ami nincs már és nem jött helyette semmi. Nem sír, még mindig. Vagy már nem. 1980 decembere óta nem.