JENKIHEGY

 “Inkább csak domb.” Állapította meg Laci. Három kilométerrel a falu határán túl magasodott, amennyire egy domb magasodni tudhat. Az autóból egy csalitos, zöld dűlő látszott, mögötte üde mezőkkel, távolabb erdővel. Minden ilyen reggelen, amikor Laci a várostól nem messze eső hétvégi házból indult dolgozni, elvágyódva meredt a dombra, amit a helyben élők Jenkihegynek hívtak. Elképzelte, hogy akkurátusan leparkolja a kocsit, a csomagtartóba hajítja a mobiltelefont és a táskáját, a széldzsekijét pedig a derekára köti, hátha odafent a Jenkihegy gerincén jól jön majd. Azután átkel a műúton és beveti magát a természetbe, eltűnik a bozótban és toronyiránt felfelé indul. Másnap már keresik, az autót átkutatják, közel száz nem fogadott hívást és olvasatlan e-maileket találnak csak, meg pár hitelkártyát. Többé nem látja senki. Az üzemben az élet nem áll meg, készülnek az acél surrantók és hevederek, a gyerekei leérettségiznek, a felesége új életet kezd egy másik, simulékonyabb és kiegyensúlyozottabb középkorú férfi mellett. Nem szokta ennél tovább gondolni a történetet, nem is érdekes, hogyan lenne tovább, mi történne vele, miután zsebre tett kézzel a szélbe fordulva megáll a hegy tetején. Minden mindegy, csak ne rohanjon az autó vissza a városba egy újabb hétköznap reggel és ne kezdődjön el egy ugyanolyan munkanap, mint a többi, közel huszonöt éve, ugyanazokkal az emberekkel, teljes egyformaságban. Ne legyen még egy szülői értekezlet, lakógyűlés, bevásárlás, kínlódás otthon este a gyerekekkel. Ne legyen semmi!
    Egyik reggel a Jenkihegy lábánál eszébe jutott Bélabá története. Azt mesélik, Bélabá a hatvanas
évek elején, fiatal tiszthelyettesként került fel a hegyre, a szigorúan zárt, szögesdrót akadályokkal és
őrtornyokkal védett katonai bázisra. Akolmeleg közösség tagja lett rövid idő alatt, erősebb volt az
összetartás a bajtársak soraiban, mint a falu focicsapatában vagy a kocsmai törzsközönségben. A
bázisparancsnok metafizikai rakétával az ifjú Béla szíve közepébe talált, amikor az első eligazításon így
szónokolt.
    - Elvtársak! Fegyvernemünk elnevezése nem pontosan írja le nagy feladatunk lényegét. Földi
telepítésű légvédelem, így nevezzük magunkat. De amit mi teszünk, az nevével ellentétben nem lég-,
inkább földvédelem. Ezt a földet védjük, itt magunk alatt, a hegy alatt és távol, egész a fővárosig
kiterjedőleg. Megvédjük a jenkiktől, támadjanak bárhol is. Nem engedünk, ha már kivívtuk a győzelmet
egyszer, kivívjuk százszor és ezerszer is. Ez a föld örök időkre a munkások és parasztok földje marad,
nem jut a fasiszták meg a kapitalista jenkik kezére. Úgy álljanak a rakétáink készenlétben, úgy
meredjenek az ég felé a silókból, mint ahogy a faszuk mered a gatyájukban, amikor indulnak innen haza a feleségeikhez!
    Vevő volt erre a hangnemre a Néphadsereg fiatal állománya, legyenek rakétások, híradósok, vagy
gépkocsizók. A parancsnok elvtárs remek csapatot épített, mint egy mai profi háeres vagy vállalati tréner. Azok a rakéták tényleg szikrázóan csillogtak a napfényben, a teherautók motorját télen is járatták, hogy melegen tartsák a célravezető radarosok páncélozott bódéját. Az elektromos rendszert nap nap után felülvizsgálták, riasztás esetén akadálytalanul áramoljanak az elektronok a drótok belsejében és vigyék a tűzparancsot késedelem nélkül. A bázis maga pedig egyre épült, újabb bunkereket ástak, modernebbnél modernebb szovjet technika érkezett, a fél ország jenki-biztos lett, ezt ki lehetett jelenteni minden túlzás nélkül. A hatvanas évek pedig észrevétlenül elszálltak.
    Bélabá tisztté lépett elő, a bázis minden szegletét ismerte és a magáénak tekintette, miként a nép
közös erőfeszítéseinek látványos eredményét, egyben mindennemű eredmények megmaradásának,
védelmének zálogát. Egy évtizedet töltött el teljes és folyamatos készenlétben a bajtársaival, alázattal
szolgált és nagyon is komolyan gondolta, hogy eljön még a pillanat, amikor támad az ellenség, résen kell lenni, lankadatlan figyelemmel és gyanakvással. De a hetvenes években sem jött senki.
    Éveken át becsülettel védték az ország középső régióját a jenkiktől, de csak gyakorlatozás közben,
vagy a kantinban latolgatva a várható légi- vagy rakétatámadás kimenetelét. '75-ig még büszkén ittak
együtt a falu lakóival a téesz melletti büfében, méltatva a szocialista munkamegosztást, mely szerint a
parasztok ételt adnak a népnek, a katonák pedig jól megvédik a parasztokat, de akkor sokkoló hírt kaptak. A fejük felett a világűrben az amerikaiak és a szovjet testvérek együtt vodkáznak és egymás űrhajóiban lebegnek minden bizonnyal kellemes részegségben és röhögnek a markukba. Bélabá kissé meghasonlott, csak álldogált a hegy tetején, kezét a gyakorló zsebébe dugva, az arcát beletartva a forró nyári szélbe.
    - Hát jó - szólalt meg -, akkor mostantól viszkit iszunk.
    A bázisparancsnok nyugdíjba ment, a bunkerek felé vezető aszfalt megtöredezett, a Krazok egyre
nehezebben indultak hideg időben, de Bélabáék nem adták fel a reményt. A nyolcvanas évek elején is
keményen dolgoztak, de már menő dolog volt nyugati piát inni, vagy a körletek focimeccsein Jugóból
csempészett Adidas cipőben játszani. Nem volt az sem lehetetlen, hogy az erdész némi vadhússal lepje
meg a rakétásokat, és ebből a célból UAZ-zal behajtson a zárt létesítménybe. A megyei titkár pedig a
Volgáját használt Opel Rekordra cserélte. Sokasodtak a baljós jelek.
    - Béluskám, csak nem beszarni - intette nyugalomra Bélabát a helyettes bázisparancsnok - lesz
még itt dolgunk nekünk. Ez az Andropov tökös komonista, látod, azokat a koreai jenki-csatlósokat is
hogy leverték az égről a Boeing-jükkel együtt! Most aztán új erőre kapunk, meglásd öcsém, fejlesztés lesz minálunk is!
    És lett! Pár éven belül az egész objektum, mintha megújult volna. Modernebb járműveket kaptak,
komputerizált célravezetést telepítettek, de foglalkoztak a kultúrával is. Tetőtől talpig renoválták a
csapatpihenőt, a színpadot a legújabb BEAG hangosítással szerelték fel és minden hónapban
felhangzottak az aktuális angolszász slágerek feldolgozásai. Bélabá már két és fél évtizedet húzott le a
bázison, a gyerekei felnőttek, a házassága megromlott, a termete úgymond férfiasabbá vált. Egyre többet ivott ő is és a bajtársai is, míg egy hajnalon megtörtént a végső kiábrándulás. A riasztás nem érte
váratlanul a Jenkihegy rakétásait, a váratlan gyakorlatozások évek óta nem voltak váratlanok. Mégsem
sikerült a szintidőn belül elfoglalni a harcállásokat és élesíteni a védelmi rendszert, alakzatba rendeződni is jó ötven perces késéssel tudott az erősen másnapos társaság. Kétségek merültek fel a tényleges védelmi képességeket illetően, így huszonöt év után. És mindezt még tetézte ez a kegyetlen élet Gorbacsovval is.
    Bélabá bőven a rendszerváltozás előtt, kevéssel a válása után leitta magát újfent, majd nem túl
stabilan megállt egy kisebb méretű légvédelmi rakéta előtt és cselekvésre szánta el magát.
    - Kilövöm bazmeg! - kiáltotta.
    Évtizedeken át dolgozott a semmiért, soha egy teremtett lélek nem támadta sem a Jenkihegyet,
sem Közép-Magyarországot a fővárossal, de még az országot se. Egész aktív életét a munkahelyén
töltötte, hitt abban, amit csinált. Becsülettel csinálta. A kutyát nem érdekelte. A világ nem lett miatta sem jobb, sem rosszabb hely. Pedig azt hitte, alkot valamit. És most az elvtársai elkezdik lebontani lassan, tégláról téglára, amit évtizedeken át együtt építettek? Ráment közben a házassága, a fiatalsága, alig látta a gyerekeit, akik azóta elköltöztek a faluból és a saját életüket élik. Ő maga alkoholista lett, nyugdíjba készül korkedvezménnyel, de halvány fogalma sincs róla, mihez kezdjen magával.
    - Kötözzetek erre a kurva rakétára - őrjöngött, miközben egyre többen  gyülekeztek rémülten köré -
, kössetek rá bazmeg és lőjetek ki!
    Nem tudni pontosan, mi lett a vége Bélabá történetének, mert elvitte a mentő és többé nem tért
vissza a faluba. A házát a gyerekei '89-ben eladták, az apjukat valahol eltemették, az ingóságait
kidobálták. Ám tartja magát a legenda, hogy tényleg kilőtt egy rakétát. Vagy őt magát lőtték ki az
együttérző tiszttársak. Vagy csak kényszerzubbonyban elvitték, esetleg ártalmatlanná tették, talán az
elhárítás intézte el. Minden hiába volt...
    „Ezt én találtam ki. Vagy nem is. Dino Buzzati.”
    Belezavarodott Laci az egészbe. Elbizonytalanodva navigált a helyi érdekű legendák, az
olvasmányélményei és a saját élete útvesztőiben, de az autója biztonságban szállította tovább a megterhelt és fáradt pszichét a további próbatételek, a monoton hétköznapi szürkeség felé. Ezúttal sem szállt ki és hagyta az út szélén az autóját az életével együtt és nem mentette a lelkét, nem menekült. Elment dolgozni, ahogy még több ezer nap fog ugyanígy elmenni, és nem hitt benne, hogy alkot valamit, hogy a világ jobb hely lesz valaha is az ő erőfeszítései által. Csak pár lépés választotta el egy ember magasságú, kilövésre kész rakétától.